Egy másik versem. Valójában nem exhibicionizmus dolgozik a szívemben ilyenkor keményen, hogy fel kell raknom ezeket a kihányt szavakat. Egyszerűen szeretnék visszaadni nektek valamit. Ennyire futja.

Egy igazi Költőnek

Ráborult Sötét a csendes rónaságra,
Lassan fagyos fátylát szét teríti rajtunk.
Elpuhítja dalod komor némaságra,
Rettegünk, amiért szabadban maradtunk,
Hogy ázott álmunkat teregessük,
S eközben azokat mind papírra vessük.
Könnyel, Nyállal nedvezzük be nappal,
Éjjel elegánsan hordjuk egy kalappal.

A te álmaid mind felszívódtak könnyel,
Hát kővel lábadon ejtenéd patakba,
Akkor majd a bánat rút torkában elnyel
S víznek felszinén csak kis tested maradna.
Érzed, amint a bársonyos selyem
Simult a testeden egy kellemes helyen,
Sziszegve öleli körül nyakad,
S hirtelen a levegő torkodon akad.

Azt hitted költő vagy, de a tollad se fog,
Versed kong, hangja nem alliterál,
Mindegyik szócska csak keservesen nyafog,
A semmi füstjéből sok cifra szó pipál.
Ráborult Sötét a csendes rónaságra,
Ne énekelj, itt nincs neked helyed,
Lehet dalod, akármilyen bátor,
Nem halljuk a sötét sikolyától!